3. A betörő

Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm azt a sok oldalmegjelenítést, el sem tudjátok képzelni, hogy milyen boldog vagyok. És ennek hatására most hamarabb hoztam a második részt!
Jó olvasást! :)

  Nem mertem a szemébe nézni. Akármilyen bátor voltam abban a pillanatban, a szobámba érve remegve rogytam le az ágyra. Féltem, hogy túlságosan messzire mentem, és ezt észrevette, és még meg fogja említeni, ha kettesben maradok vele. De vajon a szülei tudják, hogy ilyen kegyetlen tud lenni?
  Tényleg nem hallottam semmit se Johnról, se Sophieról. Sajnos John távollétének az okát tudtam, de Sophie egy rejtély volt számomra. Egyik nap még vidáman beszélgettünk, másnap pedig nem is láttam. Nem evett velünk, és még a szobájából is akkor mehetett ki, amikor nem voltam a közelben. Valaki megbántotta, vagy valami veszekedés lehetett, mert amióta itt voltam, ilyen még nem fordult elő. De lehet, hogy azért van ez, mert én itt vagyok. 
   Azóta lett minden más, hogy én megérkeztem. Bella folyton a kezeit tördeli, ami arra következtet, hogy ideges, és valamitől nagyon retteghet. Peter rám támadt. Johnt halálra ítélték, Sophie pedig szóba se áll velem.
  Sophie. Mindig panaszkodott, de közben ő is meghallgatott engem, és próbált segíteni. Bár szerinte se mindennapi, hogy az embert meg akarják ölni, és ezért bujdosnia kell. De akkor is próbálkozott. És mostanában magára hagytam, pedig tényleg nem volt jó állapotban. Szemétnek éreztem magam. Nem hiszem, hogy egy jó barát ilyen. A palotában David volt az egyetlen barátom, de ő valahogyan más volt. Beszélnem kell Sophieval.
  Lassan haladtam felfelé, és próbáltam a leghalkabban venni a lépcsőfokokat. Nem volt kedvem Peterrel találkozni, és biztos voltam benne, hogy ha meghallja a lépteket, akkor ki fog jönni a szobájából, és mivel egyedül vagyok, így megint bántani akar majd. 
  Sikeresen végigmentem a folyosón. Előtte jónak tartottam, hogy Sophie ajtaja a legutolsó, de most nem volt előnyömre. A szoba pont Peterével van szembe, így ez is rosszul jött.
 Egy aprót kopogtam a fehér ajtón, amire különféle feliratok voltak tűzve, természetesen fekete színnel írva. A fehér nem épp Sophie színe, mert mondta nekem, hogy most mindennek a rossz oldalát nézi, és így jobban tud tanulni. Ha úgy vesszük, mindenki más egyén, és mindenkinek mások a szokásai! 
  Vagy háromszor megismételtem ezt, a végén egy kicsit erősebben is megütöttem az ajtót, de semmi. Zene nem szólt, így vagy nincs benn, vagy csak nem akar velem beszélni.
- Sophie? - hangom halk volt, de annyira nem, hogy Peter ne hallja meg, természetesen pechemre.
- Elment - hallottam hirtelen a hangját a hátam mögül. Ijedtem ugrottam egyet, majd mikor megláttam, hogy tényleg Peter, szívem még hevesebben kezdett verni.
- Tessék? - hangom erőtlen volt, és tisztán ki lehetett venni belőle, hogy félek.
- Jól hallottad, elment. Összeveszett anyáékkal és a városba költözött - vonta meg a vállát, majd otthagyott. 
  Még mindig riadtan álltam, mikor egy kéz megérintette a vállam. Egy apró sikoly tört fel torkomból, de nem mozdultam. A hideg kirázott, mikor a fülemhez hajolt. 
- Ez még egy ok, hogy gyűlöljelek! - mosolygott. Mintha élvezni, hogy én félek tőle. És ez igaz is! Nem tudok anélkül egy helyiségben lenni vele, hogy ne gondoljak arra, hogy vajon mikor fog rám támadni. 
  Egy perc elteltével már az ágyamon ültem, és a könnyeimet töröltem egy zsebkendőbe. Nem vagyok erős! Sosem akartam felelősséget vállalni semmiért, mert mindig attól féltem, hogy elrontom, és ezzel én leszek a hibás, valami rossz okozója. És most a beleegyezésem nélkül történik valami, aminek én vagyok a vezetője. Persze arról fogalmam sincs, hogy mi is a nagy baj. John meg fog halni, Peter utál, és ami a legrosszabb, hogy engem meg ok nélkül meg akarnak ölni. Bár lehet, hogyha meghalok, akkor senkinek nem fogok hiányozni, így csak önzőségből féltem életem. 
  Sosem éreztem azt, hogy az emberek felnéznek rám. Annyi könyvben olvastam, hogy a szolgálók titokban a hercegnőnek kedveznek, esetleg még ki is állnak nyíltan mellette. De nálam erre nem volt példa. Nekem csak David és Scarlett van. David mindig meghallgatott, és szerintem még szeretett, sőt szerelmes is volt belém, de elvesztettem. Biztos vagyok benne, hogy azon a bizonyos éjszakán láttam utoljára. És Scarlett. Sokan furcsának gondolnák, hogy nekem egy ló többet jelent, mint az édesapám. De ez az igazság. Édesapám mindig az ország érdekeit figyelte, de amikor egy szép ruhát szerettem volna varratni, és az anyagot csak messziről tudtam volna beszerezni, és nem engedte, hogy elmenjek. Azt mondta, hogy nem akar felesleges váltságdíjat fizetni. Nyűg voltam számára.
   Lehet, hogy senkinek nem kellek. David is csak szánalomból volt velem. Egy elkényeztetett hercegnőnek gondolhat még most is. A szüleim hírt sem adtak magukról. Még azt sem mondták, mikor elindítottak az éjszakába, hogy majd valamilyen módon értesítenek. 
   Erőt vettem magamon, és az ajtóhoz léptem. Elfordítottam a kilincset, mikor egy sikítás hallatszódott a konyha irányából. Sietős léptekkel elindultam arra, mikor Peter jelent meg, egy késsel a kezében. 
  Megölt valakit.
  Ez volt az első gondolat, ami az eszembe jutott, de nem tudtam tovább agyalni ezen, mert felém nézett. Nem mérges volt, hanem félt. Az orrából dőlt a vér, és már kezdtem megsajnálni, mikor megváltoztak arcvonásai. Dühösen indult el felém.
- Miattad. Miattad - kántálta. A kést maga elé tartva sietett felém, de akkor már én sem tétlenkedtem. 
  Futva tettem meg a távot a fürdőszobáig, nagy levegőket véve csuktam be az ajtó, majd sietősen kulcsra zártam. Lihegve másztam a kád széléig, majd felhúztam a lábam, és térdem átölelve sírni kezdtem. 
  Bella. Csak ő volt itthon Peterön és rajtam kívül. És megölte. Peter megölte a saját anyját. 
- Elizabeth! Engedj be! - dörömbölt az ajtón.
- Megölted - motyogtam, majd remegni kezdtem. Engem is meg fog ölni - MEGÖLTED! 
- ENGEDJ BE! - teli torokból üvöltött. És ekkor a torkán akadt a szó, amit mondani készült. 
  Valami erőteljesen nekicsapódott a falnak, és egy nyögést hallottam, majd egy suttogó hangot: Hagyjatok! Segítség! 
Kitágult szemekkel hallgattam, és próbáltam kitalálni, hogy vajon mi történt. Peter hangja volt, így valaki még tartózkodik a házban, vagyis valakik, hiszen azt mondta, hogy ,,hagyjatok". Akkor ez a két rejtélyes idegen megölte Petert, és...
Egy erőteljesen ütést mért valamelyikük az ajtóra. Engem akarnak. Egy aprót sikítottam, mire elhallgattak. 
- Ez ő lesz! - mondta mély hangom az egyik.
- Akkor mire vársz? - kiabált rá minden bizonnyal a másik, majd ráütött az ajtóra. 
  Nem gondolkodtam, hanem egyszerre az ablakhoz mentem. Elég kicsi, de még kiférek rajta. Miközben az ajtót verték, én kinyitottam az ablakot, és a kád szélére állva belekapaszkodtam a keretbe. Nagy lendületet vettem, majd felhúztam magam. A lábamat a csúszós csempén próbáltam megtartani, miközben fokozatosan araszoltam előre. A helyzethez képest egy apró mosoly jelent meg az arcomon, amikor megéreztem az érdes falat. Sikerülni fog. 
  Fa reccsenését hallottam, így tudtam, hogy nincs sok időm. Feltérdeltem az apró párkányra, majd még egyszer hátranéztem. A kilincs folyton mozgott, de csak halk kopogás adta tudtomra, hogy még nem adták fel. Lenéztem a földre, majd gondolkodás nélkül ugrottam. 
   A lendületem miatt előreestem, pedig egy pillanatig örültem is, hogy sikerült talpra érkeznek. Gyorsan felálltam, majd letöröltem a koszt térdemről. Az istálló felé vettem az irányt.
  Nem tudom, hogy más érezte már ezt, de az biztos, hogy abban a pillanatban a lelkem meghalt. Mögöttem betörők, előttem pedig az én drága lovam élettelen teste pihent. 

2. Valami közeledik

  Sziasztok! Végre rávettem magam, és sikerült időt szakítanom arra, hogy megírjam a következő részt. Itt még nem nagyon indul be a történet, de ha jól alakul minden, akkor a következő részekben már izgalmasabb dolgok fognak történni. 
Szeretném megköszönni az 1 feliratkozást, nekem ez nagyon sokat számít, így még egyszer köszönöm! :)
Jó olvasást a részhez! 

   Olyan két hete lehettem ott a családnál, de még mindig nem tudtam semmit az otthoniakról. John nem volt hajlandó beszélni, pedig láttam rajta az elmúlt napokban, hogy valami nagyon megviselte. A családjával semmi nem történt, Sophie is itthon maradt, bár kevés kellett ahhoz, hogy elköltözzön. 
  Amíg Peter és Sophie iskolában voltak, addig én az ideiglenes szobámban töltöttem azt az időt. Könyveket vittem fel és azokat olvastam rongyosra, esetleg én magam is megpróbálkoztam az írással, de mindegyiknek az lett a vége, hogy a főhősöm egyedül maradt, család és otthon nélkül. Vagy pedig ebben vezettem le a mérgem, szomorúságom, és csak egy összecsapott hisztiroham lett a lapom. Amikor pedig újraolvastam, a kukában landolt, mert túlságosan sok volt benne belőlem. Nem tehettem róla. Nem vagyok hisztis, de eddig egyszer fordult elő velem ilyen, és azóta félek.

  A szobám fehér falát néztem, ahol egyetlen kép lógott. A trón volt rajta, és benne ült édesapám, magabiztosan, koronával a fején, és rajta volt a palást. Arca elégedettséget sugallt, gyönyörű zöld szemeiben mégis látszott a szigor. Mindig is híres volt arról, hogy a szemével más érzelmet tudott kifejezni, mint amit a testtartása, arca mutatott. Amikor beszéltem vele, mindig mélyen a szemébe néztem, mert onnan tudtam csak, hogy pontosan mire gondol. 
  A harag okát sajnos pontosan tudom, hiszen fotózás előtt nem voltam hajlandó befonni a hajam. Mindig is szerettem, ha hosszú szőke hajam hullámosan omlik le, és nincs sehol se összekötve, semmilyen módon. De szüleim szerint szebb, és jobban illik a rangomhoz, ha fonat is található benne, így nagy nehezen, egy kis kiabálás után belementem. Édesapám bal vállát fogom, jobb oldalán édesanyám csodálatos tekintete néz szembe velem.
  Mindig is szerettem édesanyámat nézni. Volt úgy, hogy csak azért ültem mellé délután, mikor olvasott, hogy az arcát csodálhassam. Az arcán egy ránc sem volt megtalálható, mindig is sima, selymes bőre volt. Nagy szemei barna színben pompáznak, és hosszú szempillái csodaszép hatást keltenek. Gyönyörű. Mikor találkoztam más lányokkal, mindig azt mondták nekem, hogy az én édesanyám a példaképük. Ekkor büszkeség töltött el, és vidáman újságoltam mindig neki, hogy mennyire szeretik. 
  De én más vagyok. Édesapám és édesanyám is barna hajjal rendelkezik, de én nekem szőke zuhatagom van. Szemünk színe is más. Az említett barnához és zöldhöz képest nekem kristály kék szempárom van. 
  Alig bírtam levegőt venni, mikor szüleim néztem. Nem azért, mert szégyelltem magam a másságom miatt, hanem mert féltem. Két hete mentek meglátogatni egy másik birodalmat. Viszály alakult ki a polgárok és az uralkodó között, és segítséget kért a királynő. Az egyik szolgálóm szerint komoly a helyzet, és ez volt az, ami miatt féltem. Nem szeretném, ha a szüleim meghalnának. Ők csak segíteni mentek, nem eltávozni örökre.
  Meghaltak. Mindennap megkérdezem a palotában az embereket, de semmit nem mondanak. A végén már annyira elegük lett belőlem, hogy felküldtek a szobámba. Pedig én csak féltem a szüleimet.

   Kilenc voltam. Csak kilenc éves. Egy kislány, aki szereti a szüleit, és nem szeretné, ha meghalnának. És mit kaptam. Mérges tekinteteket, és parancsolgató hangnemet. Most, tizenhét évesen ugyanezt érzem, de nem szólok mindennap Peternek. Megbízok benne annyira, hogy elég nekem hír a birodalomról akkor, ha önszántából kezd el mesélni. Lehet, hogy ő se tud semmit. Minden lehetőség fennállhat. 
  A szobám ajtaján valaki kopogott, én pedig nagy nehezen felálltam, és kinyitottam az ajtót. Peter állt ott. 
-Van kedved eljönni velem sétálni? - mosolygott rám, mire bólogattam.
- Az most nagyon jól esne - viszonoztam mosolyát, majd magamra kaptam egy kabátot, és követtem.
  A bejárat előtt eszembe jutott Sophie, és mivel nagyon jóban lettem vele a napokban, arra gondoltam, hogy ő is jöhetne.
- Sophie is jöhet? - néztem Peterre, de valami furcsát láttam átsuhanni a tekintetén. Mintha valami rossz dolog történt volna a lánnyal, és azt szeretné eltitkolni.
- Majd séta közben elmondom - lépett ki hirtelen, én pedig döbbenten követtem.
  Valami biztos történt. Például tegnap Johnt egész nap nem láttam. És Sophiet is csak reggel, és valami nagyon fontosról beszélhettek Bellával, mert amikor elmentem a nappali előtt, akkor elhallgattak, és csak azután hallottam, hogy folytatják a beszédet, mikor már a szobám ajtaja előtt álltam.
   Peter egy szót sem szólt hozzám, csak akkor, mikor kiértünk az erdő szélére. Arca gondterhelt volt, bár nem ilyennek ismertem meg. Úgy tartottam, hogy egy életvidám, mindenre kész tizenöt éves. De most nem ez látszott rajta. Mintha valami olyanba keveredett volna bele, amihez köze sincs, csak szemtanú volt, de mégis fenyegetik.
- Liza, az a baj, hogy sok minden történt a napokban, amit neked nem mondtunk el - sóhajtott egy nagyot, majd leült a földre.
- Fel fogsz fázni! - csak ennyi tellett tőlem. 
  Próbáltam fel fogni a szavait, de nehezen ment. Mégis titkolóztak. Mindegyikük. 
- Most nem ez a legfontosabb! Hallottad mit mondtam? - sziszegte a fogai között mérgesen Peter. Alig észrevehetően egy apró lépést hátráltam. Szemeiben düh csillant. 
- Igen - suttogtam. 
  Valami nincs rendben vele. Nem ilyen szokott lenni. Érzem, hogy inkább én keveredtem olyanba, amihez semmi közöm, de mégis a legnagyobb bűnösnek tartanak. 
- Akkor miért a felfázást hozod fel? Mondd meg! - állt fel, majd belerúgott egy kőbe.
- Peter, mi a baj? - kérdeztem félve.
- Tudod mi? - fordult felém hirtelen, majd hozzám lépett, és megfogta a vállam - Az a baj, hogy az apám meg fog halni. És tudod miért? Mert te neked nem szabadott a palotában maradni. Mert neked hozzánk kellett jönni. Hozzánk. Békésen éltünk mióta apa lemondott a királyságotokban, erre ide kellett jönnöd, és meg kellett zavarnod az idillt. De nem hagyom annyiban! Nem én! Visszaadom, ha az életem is múlik ezen - kiabált az arcomba, miközben fogása egyre erősödött, de annyira féltem, hogy nem mertem felszisszenni.
- Miért akarják megölni Johnt? - mondtam, majd egy nagyot nyeltem, hisz már előre féltem a választól.
- Miattad. Miért nem figyeltél rám? Visszahívták, és biztos, hogy meg fogják ölni, mert rejteget téged, ami bűn - lökött egyet rajtam, én pedig annyira meglepődtem, hogy hátraestem. Egész testembe fájdalom hasított, egy pillanatra levegőt sem tudtam venni. Mikor valamilyen szinten magamhoz tértem, meglepetten néztem a távolodó alakot. 
  Itt hagyott. Levegő után kapkodva ültem fel, majd felhúztam a térdem, és azt átölelve vártam az éjszakát. Nem akartam visszamenni. Féltem. Peter hangulatváltozása meglepett, és kezdtem azt hinni, hogy már nem az a fiú, akit én megismertem. Lehullt az álarca, és megmutatta a foga fehérjét. Sose akarnék ezután önszántamból az ellensége lenni. Ki tudja még miket művelne velem.
  De lehet, hogy én voltam gyáva. Ki tudtam volna állni magamért, de nem vagyok elég bátor. Hiszen még sosem kerültem ilyen helyzetbe. Mindenki kedves volt velem a palotában, nyoma se volt erőszaknak és fenyegetésnek. Igaz, hogy sejtettem, hogy vannak ellenfeleink, de én nem tapasztaltam ebből semmit. 
   De az is lehet, hogy én eddig egy nagy hazugságban éltem! Senki se mondott igazat a valós világról! 
  Nagy nehezen felálltam, és elindultam az ösvényen. Az utca elejére érve még gondoltam arra, hogy visszafordulok, de győzött az elhatározásom, amit a rövid séta alatt hoztam. Nem leszek gyáva. Nem akarom, hogy az emberek, ha meghallják a nevemet, csak erre az egy szóra tudjanak gondolni: gyáva. 
  Így amikor beléptem a házba, és Bella könnyes szemmel ölelt magához, és faarccal vártam, mikor enged el, majd amikor megtette, egy nagy pofont kevertem le Peternek, majd elégedetten mentem a szobámba.

Fontos közlemény

Két fontos dolgot szeretnék veletek megosztani (akik olvassák)

Először is borzasztóan sajnálom, hogy még nem hoztam a 2. részt, de egyszerűen..... nem jövök a kifogásokkal, inkább térek a második hírre, ami....

..... Az a helyzet, hogy ezt a blogot egy kicsit szüneteltetni fogom. Itt a tanév, most a legfontosabb a tanulás, és nem hinném, hogy lenne időm írni. Lehet, hogy ha van időm, kedvem és ihletem, akkor hozok részeket, de az nem tudom mikor lesz. 

Remélem nem haragszotok, és azt is remélem, hogy átérzitek a helyzetet. 

Azért kíváncsi vagyok, hogy szerintetek eddig milyen a történet, és van-e sejtésetek, hogy mi a menekülés legfőbb oka! Örülnék, ha kommentbe írnátok, de persze ez nem muszáj! 

De ígérem, ha tudok, hozok új részt! 

1. Biztonságban?

  Tágra nyíltak szemeim, és újra könnyek gyülekeztek benne. Nem tudom leírni, milyen érzés kerített abban a pillanatban a hatalmába. Rettegés, ijedtség, és egyben gyűlölet. Ezek mind benne voltak. Én akartam a válaszokat, de lehetett volna velem ez az idegen tapintatosabb is. Elvégre menekültem, hirtelen ébresztettek fel az éjszaka közepén. El kellett szakadnom a múltamtól. 
- Mégis kik? - hangom meglepett. Mintha nem lenne bennem élet, szinte suttogtam a szavakat. 
- Őszintén én sem tudom - a férfi arcán aggodalom ült. Folyton engem nézett, és a reakcióim figyelte.
- Akkor mit keresek itt? - kérdeztem csodálkozva. Düh. Ez volt még bennem. Dühös voltam a titokzatos üldözőimre, és most Johnra is. 
- Elizabeth! Én régen édesapádnak szolgáltam. Megbízhatsz bennem. De nekem se árultak el mindent. Csak azt, amit veled elég könyörtelenül közöltem. Sajnálom! - fogta meg a kezem, de egyből elhúztam.
- Megbocsátok! De nem sokat segített! - néztem a földet, arcomon végigfolyt egy apró könnycsepp. 
- Amíg nem kapok pontosabb válaszokat, velünk fogsz lakni - állt fel, majd megállt mellettem.
- Hogy érti, hogy velünk? - néztem rá értetlenül. Ettől az egésztől még a gondolkodásom sem az igazi. Magam is kitalálhattam volna, hogy családja van. Hisz a szoba, ahova bevezetett tele volt képekkel.
- Van egy feleségem, Bella, és két szép gyermekem, Peter és Sophie - adott a kezembe egy családi képet. 
  Egy barna hajú nő mosolygott rajta, egyik kezét egy nálam fiatalabb, ugyanúgy barna hajú fiú vállán pihentette, aki féloldalas mosollyal állt, mellette pedig egy korombeli lány, gyönyörű fekete hajjal. Karját összefonta melle előtt , és mérgesen nézett a kamerába. 
- Miért néz így a lánya? - emeltem rá a tekintetem. 
 John levette a csuklyát fejéről, és úgy láttam, mennyire hasonlít rá a lánya. Mindkettejüknek fekete haja van. 
- Nagyon kedves, ha megismered, te is meglátod. Csak most éli a lázadó korszakát, mikor nem nagyon tetszik neki, hogyha megmondjuk mit csináljon - nevetett fel, mintha valami eszébe jutott volna, ami ezzel kapcsolatos, 
- Értem - néztem újra a képre.
- Gyere, megmutatom a szobád - indult el, én pedig letettem a képet az asztalra, és követtem. Egy folyosón mentünk végig, oldalt mindenféle képek voltak feltéve a falra. Mindegyiken az előbb mutatott gyerekek képei. Boldogok voltak, és az egyiknél én is magamra erőltettem egy mosolyt. Be voltak öltözve, a fiú sárkány volt, a lány pedig egy hercegnő, méghozzá egy hatalmas karddal. Nem a legjobb párosítás a habos ruha és a gyilkoló eszköz, de vidáman vigyorgott.
- Itt is van! - mondta John, és benyitott egy jobb oldali szobába. 
  A falak fehérek voltak. A szoba nem mondható nagynak, eléggé kicsi volt, de vigyáznak rám, most nem foglalkozhatok ilyenekkel. Egy ágy volt megvetve a sarokba állítva, mellette egy kis éjjeliszekrény. Ezenkívül egy kis asztal és egy szekrény volt még benn. 
- Akkor reggel találkozunk - ment ki a férfi - Jó éjszakát! - csukta be az ajtót.
  Egyedül maradtam. Leültem az ágyra, és ebben a pillanatban fogott el a honvágy. Hiányzott a szobám. Ennél sokkal nagyobb volt, ez tízszer elférne benne. És a palota. A szüleim. Nincsen testvérem, de ha lenne, akkor még nehezebb lenne. Még ennél is. Levettem a kabátot, majd a sarokba dobtam. Elértem a célig, talán nem kell többet menekülnöm, így a kabát se kell. És egyben ezzel fejeztem ki a véleményem. Sarokba akarom szorítani ezt az egész menekülés dolgot. 
  David. Eddig barátok voltunk, de lehet, hogy ez a csók változtatott a helyzeten? Nem fogom megtudni, hisz már messze jár. Azt mondta, hogy még találkozunk. De már semmiben nem vagyok biztos. Az életem egy éjszaka alatt megváltozott.
  Belefúrtam a fejem a párnába, ami igen kényelmes volt. Csak most éreztem, mennyire fáradt vagyok. Szemeim lecsukódtak, és nagy nehezen elaludtam. Talán ha alszom, addig elfelejtem ezt az egészet. 
 Nem tudom, hogy mennyit aludtam, de zenét hallottam. Kinyitottam a szemem, majd a mellettem lévő órára néztem. Dél. Nagy nehezen felültem, és meglepődtem, mikor a kabátot a szék támláján láttam. Az asztalon pedig egy kupac pihent. Odamentem, és megnéztem a felsőt és nadrágot. Alatta fehérnemű volt. Elmosolyodtam, majd magamra vettem. Megfelelő méret. Csendben kiléptem a folyosóra, és elindultam a hang irányába. A folyosó végén hirtelen megjelent egy fiú. Peter, akit este mutatott John. Végignézett rajtam, majd megszólalt.
- Apa! Felkelt! És szebb Sophienál! - kiabálta. Megálltam, és nem tudtam mit tegyek. 
- Miről beszélsz? - hallottam messziről egy lány hangját, majd lábdobogást - Ezt látnom kell!
  A fiú mellett egy lány jelent meg, és ugyanúgy végignézett rajtam. Ez kezd zavaró lenni.
- Nem is igaz! Ne hazudj! - bökte meg a fiút. 
- Szerintem igen! Amúgy nem harapunk - nézett rám mosolyogva.
  Lassan odamentem, és rájuk mosolyogtam. 
- Elizabeth vagyok! - álltam meg előttük. A fiú felém nyújtotta a kezét, mire megráztam. Nálunk nem ez a szokás, de meg kell tanulnom, hogy itt mi. Ismerkedésnél kézrázás. Fontos!
- Én Peter, ő pedig Sophie! Nagyon szép vagy! - bókolt az arcom nézve.
- De idős hozzád tökfej! - lökte meg testvérét, majd hozzám lépett - Most készülünk ebédelni! Gyere! Anya nagyon kíváncsi rád! - egy kacsintás követte mondatát, aztán belém karolt, és az étkező felé terelt. 
  Szokatlan. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott a kis helyiséget látva. Egy hatszemélyes asztal foglalt helyet, és mindössze egy bárpult választotta el a konyhától. Egy nő sürgött-forgott, egy fazekat levett a tűzhelyről, egy másikat az asztalra helyezett. Barna haja kontyba volt fogva, néhány tincs izzadtan tapadt homlokára, majd miután megpillantott, mosolyra húzódott ajka, és kedvesen hozzám jött, miközben megtörölte kezét egy rongyban.
- Annyira vártalak már Elizabeth! - ölelt meg, ami furcsa volt, de mégis viszonoztam - Bella vagyok!
  Hirtelen azt se tudtam, mit kéne mondanom neki. Csak elmosolyodtam én is, és a szemébe néztem.
- Jaj, annyira sajnálom! Tudom, hogy még szokatlan, majd belejössz az itteni életbe. A gyerekeim segítségére mindig számíthatsz! - fordult Sophie és Peter felé, akik hevesen bólogattak - Gyere, mindjárt ebédelünk! Apátokra ne várjatok! - ment be újra a konyhába.
  Amíg én leültem a megterített asztalhoz, addig Sophie idegesen bement Bella után.
- Már megint? Nem tudom, hogy mi fontosabb neki nálunk, de majd mondd meg neki, ezek után még jobban megadta az okát a költözésnek. Mert ha nem hajlandó hétvégén se velünk lenni, akkor miért találja akadályát, hogy elmenjek? Ugyanannyit lát így is, úgy is. És... -nem tudta befejezni mondatát, mert Bella közbeszólt. Hangjából érződött, hogy higgadt próbál maradni.
- Sophie, ezt már megbeszéltük! Vendégünk van, kérlek ne most akadj ki! Majd ha kettesben leszünk, akkor választ adok a kérdésre - tette le elénk a levest a nő.
  Peter velem szemben foglalt helyet, majd szemét forgatva hallgatta a jelenetet. 
- A nővérem amióta betöltötte a tizennyolcat, csak arról beszél, hogy elköltözik. Majd megszokod! - legyintett, mikor látta értetlen arckifejezésem a vita közben.
- Nagyon vicces Peter! De te is tudod, hogy sokkal jobb lesz nélkülem. És alig várod, hogy megkapd a szobám! - ült le mellém Sophie, miközben Peterhöz beszélt. 
- Kislányom ebből elég! - Bella hangja mérges volt. Kiabált. 
- Utállak titeket és fenn eszem! - állt fel hirtelen a lány, kezébe vette a leveses tányért, majd kisétált a helyiségből.
- Annyira sajnálom, hogy ezt látnod és hallanod kellett! - nézett rám a nő. Szeméből tisztán kivettem a szégyent. Szégyellte, hogy ilyen dolgot művel a lánya egy vendég előtt. Szégyellte, hogy megadta az okot arra, hogy ne érezzem jól magam itt. 
  És hogy ez igaz is? Talán. Nem ezt szoktam meg. Nálunk is vannak viták, de édesapám mindig részt vesz a közös étkezéseken, Nálunk mindig mindennap közös a reggeli, ebéd és vacsora. De itt nem! Nem tudom, mikor fogom ezt megszokni, lehet, hogy hamar, de lehet, hogy soha. Azt a lehetőséget pedig el is vethetem, hogy hamar hazamegyek. Bár azt mondják, hogy a remény hal meg utoljára!

Prológus

    A táj fekete volt. Az éjszaka leple borította a földeket. Egyedül a hold halvány fénye segített a tájékozódásban. Az út szélén fák sorakoztak, kopaszok voltak, az idő is hideg volt. Telet írtak a naptárak, de a hó még hírét sem adta. A fák ágai, mintha kezek lettek volna, úgy nyúltak az ég felé, mintha a holdat szerették volna megkaparintani. 
   A fejemen csuklya volt, a mellettem lovagló társam szigorúan megtiltotta, hogy a cél elértéig levegyem. Ennek megvolt a magyarázata: menekültünk. Magam sem tudtam a pontos okát, engem csak felébresztettek az éjszaka közepén, kivezettek a palota elé, ahol már várt David a saját lovával és az enyémmel, Scarlettel. 
  - Mi akar ez lenni? - hangom kétségbeesett volt. 
 Egész testemben remegtem, mikor David rám borított egy bundás kabátot.
- Ne vedd le, amíg nem érsz a célig - hangja komoly volt. A szemébe néztem, miközben a fejemre csúsztatta a csuklyát.
- Én ezt nem értem. Mi ez az egész? Mit keres itt Scarlett? David, kérlek válaszolj! - majdnem elsírtam magam. A félelem járta körbe testem, de egyben kíváncsi voltam.
- Mindent meg fogsz tudni Elizabeth! Ígérem! De most gyere velem! - szállt fel a lovára.
 A mellettem lévő Scarlett arcomhoz nyomta saját fejét, mire megsimogattam, és egy apró mosollyal az arcomon, amit nehezen magamra tudtam varázsolni, a nyereghez léptem, és felültem rá.
  Így kezdődött az egész. Most pedig útitársam szerint félúton vagyunk. Nem tudok mást tenni, mint követni. Ott hagytam az otthonom, családom, mindenkit, aki fontos számomra. És van egy olyan érzésem, hogy David se lesz velem sokáig. Talán Scarlett az egyetlen, aki kitarthat mellettem.
   Egy aszfaltos útra tértünk, előttem egy apró falu terült el. A falu egy völgyben helyezkedett el, így könnyen észrevettem a világító ablakot. Mindenhol sötétség volt, de egy házban, a falu végén, égett a villany. Magam is meglepődtem, hogy milyen könnyen észrevettem.
  Egyre közelebb értünk, én pedig egyre jobban izgultam. Talán itt lesz a cél? 
  Mikor a falu elejéhez értünk, David leszállt a lováról, én pedig követtem. Scarlett kantárját fogva léptem mellé. 
- Miért álltunk meg? - kérdeztem kíváncsian, de egyben gyanakodva. Rám nézett, és tisztán ki tudtam venni az érzelmet arcáról. Félt. 
- Minden rendben lesz! - erőltetett egy mosolyt arcára, majd átölelt - A falu végén találsz egy házat. Remélem már észrevetted fentről az ablakot! Ott ég egyedül a villany. Könnyen rátalálsz! Csak menj be az udvarba, és szigorúan csak a házban vedd le a csuklyád. Értetted? - suttogta, majd eltolt magától, és a szemembe nézett. Egy aprót bólintottam, majd újra hozzábújtam.
- Miért hagysz el? Miért kell ez? - fúrtam a fejem vállába
- Fogunk még találkozni. Te csak tedd azt, amit elmondtam - simogatta  a hajam.
  Eddig bírtam. A könnyeim nedvessé tették David vállán az anyagot, de ez nem érdekelte. Egy ideig ott álltunk, összebújva. Én sírtam, ő pedig vigasztalóan simogatta hajam. Biztonságban éreztem magam, de tudtam, nem tarthat ez sokáig. Valamit rejtegetnek előlem, valami veszélyeset, ami miatt még David is fél. Pedig ő tudja! Most már rettegtem. 
 Hirtelen kibújt az ölelésből, majd szemembe nézett, és ajkait az enyémre helyezte. Puha ajkai óvatosan vették birtokba a sajátjaim. Gyengéd volt, de mégis szenvedélyes. Próbáltam csak rá koncentrálni, hisz tudtam: ez a búcsúja. Szorosan hozzásimultam, és éltem a pillanattal. 
 Mikor ajkaink elváltak, elmosolyodott, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Viszlát Elisabeth! - lépett a lovához, majd eltűnt. Fel se tudtam fogni az egészet, még beszélni szerettem volna vele, még egyszer meg akartam csókolni, de ő már messze járt. Nagy nehezen Scarletthez léptem, aki engem nézett.
- Lehet, hogy ez csak álom Scarlett. Reggel az ágyban ébredek fel, a saját szobámban, te pedig a karámodban - nevettem el magam. De nem volt igazi. 
  Könnyes szemmel, magányosan, szerelmesen indultam neki. A faluban egy lámpa sem égett az út szélén, ami még ijesztőbbé tette a helyzetet. Az utcák lakatlannak tűntek így, mintha már hosszú idők óta csak annak a háznak a lakói lennének itt. Mikor egy elágazáshoz értem, három választásom volt. Kerestem a fényt. Nem láttam sehol, egyszerűen mintha felszívódott volna, és... Ekkor elég bizarr dolog történt. A velem szemben lévő utcában sorban kapcsolódtak fel az utcai lámpák. De csak abban az utcában.
  Egy nagyot nyeltem, majd elindultam. Így könnyebben láttam, és így könnyebben meg tudtam állapítani. hiába a sötétség, az ijesztő sötét, megnyugodhatok, mert ez egy lakott falu. A házak feljáróin autók sorakoztak, kukák voltak kirakva az út szélére. Amikor az utca végére értem, csak akkor vettem észre a velem szemben lévő házat. Az ablakból jövő világosság. Egy pillanatra megállítottam lovam, és csak néztem az épületet.
- Most vagy soha!  - suttogtam magamnak, egy fajta megnyugtatásként. 
  Lassan indultunk el, ahogy közelebb értünk, én egyre jobban féltem. Mi van, ha egy csapda? Ez eddig eszembe se jutott. Mi van, hogyha David csak elterelte a figyelmem, és szövetkezett valami csapattal, akik meg akarnak ölni?
- Nyugalom Elizabeth! Ne gondolj rosszra! - kezdek megőrülni, hisz már magamban beszélek. De ez legyen a legkevesebb gondom. A kertbe sétáltam, mert nem akartam, hogy észrevegyék Scarlettet. Ki tudja, lehet, hogy nem szeretik a lovakat! Mikor beértem, meglepetten tapasztaltam, hogy ott egy karám. Egy fekete csődör nézett minket. 
- Megjött a szőke hercegnő, kék szemmel, fehér lovon! Üdvözöllek Elizabeth! - a hang a hátam mögül érkezett. Hirtelen fordultam meg, és szembe találtam magam egy csuklyás férfivel. 
- Ki maga? - kérdeztem halkan, még mindig zakatoló szívvel, amit az érkezése váltott ki.
- John vagyok! Benn elmagyarázom! A lovadat kösd be Darkness mellé, majd kövess! 
  Nem tudom miért, de engedelmeskedtem. Mikor elbúcsúztam kedves lovamtól, követtem Johnt, aki bevezetett a házába. 
- Kérlek ülj le! - mutatott egy fotelra a nappaliban - És hallgass meg! Minden megváltozik, és te nem vagy biztonságban. Elizabeth, téged meg akarnak ölni!